OTTÓ ATYA: Született magyar vagyok, Palócföldrõl származom, a Mátra aljáról. Ott végeztem iskoláimat, Gyöngyösön érettségiztem. Pécsen elvégeztem a jogot, doktoráltam, majd a katonaság, bíróság következett. Aztán mint ügyvéd dolgoztam hosszú ideig.
Amikor elérkezett az idõ - édesanyám meghalt - elhagytam az országot, s rögtön a jezsuitákhoz léptem be. Teológiát tanultam Németországban, ott is szenteltek pappá, s a rend Kanadába küldött. Itt elõször a magyaroknál voltam, majd az angol ajkúakhoz kerültem. Aztán az a csoport, ahol én voltam, pár év múlva misszióba küldött az indiánokhoz. Életem legszebb része volt a közöttük eltöltött idõ.

PÉTER: Hol és hogyan kezdte missziós munkáját?

OTTÓ ATYA: A Nagy-tavak környékén dolgoztam, ott az ún. ocsibvé indiánokkal voltam, akiket az U.S.A.-ban csipeva néven is említenek. Autóval vittek ki a Manitulen-szigetre, õsi rezervációra, de ott csak egy pár hónapot töltöttem. Ez exterritorialis része Észak-Amerikának, ide nem teheti be a lábát kanadai rendõr, mert ezt a területet nem adták el az indiánok, így itt saját maguk lehetnek. Õk tartják a rendet. Nos, itt kezdtem el a munkát.
Elsõ találkozásom az indiánokkal elég érdekes volt. Mikor hajtottunk ki a rezerváció felé, egyszercsak látjuk, hogy egy rendõr birkózik egy indiánnal. Mi is kiszálltunk, de a küzdelembe nem avatkoztunk bele. Perceken belül hosszú sor gyûlt fel, a mi autónk mögött is és a rendõrautó mögött is. Ekkor a rendõr odaszólt nekem: Give me my cuff!-Add oda a bilincset! Igen, csakhogy én úgy értettem: my cap! - a sapkámat! mert az is az autón volt, s így én a sapkát adtam neki oda a harc közben. Mikor rájöttem hogy a bilincset kéri, arra már két fiatalember segített a rendõrnek megbilincselni az indiánt. Valahogy betuszkolták az autónkba, s akkor vettem észre rajta, hogy milyen szomorú a sorsuk: kábítószer hatása alatt állt.

PÉTER: Egy pap, hogyan tudta, tudja segíteni az indiánok életét?

OTTÓ ATYA: Elõször is, közöttük kell élni, de így sem lehet mindíg segíteni rajtuk. Ott van az alkohol elleni küzdelem…, de a drog ellen még sajnos nincs. Nagyon új körükben ez a jelenség. Ezt a városiak hozták magukkal. Az alkohol elleni küzdelemre van egy szervezetük, az ún. Ismeretlen Alkoholisták mozgalma. Ez a mozgalom hatott, így elég soknak sikerült leszoknia az alkoholról, s beépülnie a társadalomba, amelytõl annyi rosszat kaptak. Az alkoholt a pioníroktól kapták, akik általában itallal fizettek az indiánoktól kapott prémért. Jack Londonnak van egy gyönyörû novellája errõl: egy öreg indián az összes postást lelövi, aki felé jár. Hetet egymás után lelõ, mire sikrül elfogni az öreget. Mikor elkapják, az elmondja miért tette mindezt: "Idejött a fehérember, s az alkohollal tönkretette a népemet. Én úgy álltam bosszút rajtuk, hogy azt a fehérembert, aki erre járt, s hozta a postát, azt lelõttem." Mindezt olyan gyönyörûen írja meg Jack London, hogy az olvasó felmenti az indiánt, mert azt mondja, hogy igaza van. A britek, majd az elõrenyomuló amerikaiak, alkohollal vagy fegyverrel irtották az indiánokat. Ez mély nyomot hagyott bennük, s a nép az alkoholba menekült: nõ-férfi egyaránt, s nehezen tudnak megszabadulni tõle.
Tény persze, hogy az angolszászok sok mindent megtettek az indiánokért: tanítják õket ameddig lehet, pl. nagyon sokuknak van a magyar középiskolának megfelelõ érettségije… Persze ez nem azonos a magyarral, hiszen meglehet, kijön úgy az iskolából, hogy se írni, se olvasni nem tud, mert minden osztályt csak egyszer lehet megismételni: megismétli, megy tovább; akkor azt is megismétli, s így eltelt már négy év… A végén elbúcsúztatják, mert nem tudnak vele mit kezdeni.
Így viszont nem tudnak felemelkedni, mint a négerek, ahol volt egy Martin Luther King, vagy most ez a Jackson tiszteletes. Ilyen náluk nincs, mert nincs középosztály, kevés az értelmiségi, s az nem tudja a szétszórtan élõ indiánokat összefogni.

PÉTER: A jezsuita rend, mit tudott tenni, az indiánok felemelkedéséért?

OTTÓ ATYA: Ugye a jezsuiták térítették meg õket. De sikerük nem volt, hiszen az elsõ misszionáriusokat megölték. Ám áldozatuk nem volt hiábavaló, mert ma már a többség a katolikus valláshoz tartozik, s õk ragaszkodnak is a hitükhöz. Mégis papjaik iránt nem annyira tisztelettel vannak, mint inkább félnek tõlük, mert látják, hogy valamilyen kapcsolatban van valakivel, aki erõsebb mint õk, így azt mondják: "Jobb jóban lenni velük". Vannak már közöttük is diakónusok, de felszentelt pap még nincs. Azonban nagy szükség van rájuk, mert így könnyebb megértetni magunkat az indiánokkal.
De a vallásosság ellenére még bennük vannak a régi ösztönök is, például a bosszúállás ösztöne. Arszhongban (a Nipigon-tótól Északra) voltam én pap, ott kb.120 mérföld tartozott hozzám. Éjjel arra ébredek, hogy a szomszédos ház ég. Ugye én is kirohantam, nehogy valami történjen velem is, meg hátha valamit tudok segíteni. Arra már kiértek a tûzoltók is, de akkor odarohant valaki, hogy ég egy másik ház. Ezt otthagyták a gyújtogatók, s elmentek egy másikhoz és azt is felgyújtották. Kb.15 perc múlva jöttek hogy ég egy harmadik ház is. Ezt is otthagyták, s felgyújtottak egy harmadikat. Végül aztán kiderült, hogy egy féltékeny férfi azt hitte, ott van a nõ abban a házban, amit elõször gyújtott fel. Miután kiderült, hogy nincs ott, s kapott egy másik információt, felgyújtotta a második házat, majd a harmadikat. S miután kiderült, hogy a harmadik is tévedés volt, hagyta az egészet.

PÉTER: Gondolt arra, hogy élményeit leírja?

OTTÓ ATYA: Ezen élményeim – és persze jóval több is – le van írva. Egy része magyarul, egy része angolul. De én most nem foglalkozom vele, hiszen itt Herényben vannak más tennivalók is.

A BESZÉLGETÉS MÉG FOLYTATÓDOTT, DE A FOLYTATÁS NINCS IDE ÍRVA!